Joláthy felfedezett és kijelölt magának egy őt foglalkoztató szeletet a művészet létezõ világában, és szinte azt mondhatom, hogy ettől fogva minden művészeti megnyilvánulása (ecsetvonása, vonala, színe, konstrukciója, képszerkezete), festői léte erről az egyetlenről szól. Ebben a festészetben a térről, a formáról, szerkezetekről van szó. A tömbszerű, óhatatlanul architektúra-asszociációkat keltő formák között megjelent egy új elem: az üveg. Vagy legalábbis, jobb híján, nevezzük átlátszó üvegtestnek. Képkonstrukcióban minden változatlan maradt, ám ez a látszólag - átlátszólag - apró változás, lehet, hogy egészen új irányba fordítja Joláthy festészetét. A transzparens forma, beleilleszkedve a szigorú, mértani testek rendjébe, bár látszólag teljesen egyező karakter azokkal, kontradikció is. Veszélyes, mint a tükör. Ám Joláthy biztonsággal, derűs természetességgel epítette be ezt az azonos és mégis eltérő elemet. A divatok és korszerűségek változnak, mondjuk Braque-tól máig, s akár akarjuk, akár pedig nem, a következetes életművek újra és újra divatosak lesznek, akár igyekszik ezen a művész, akár nem. Joláthy esetében éppen ilyen pillanat van.

Attilával 1985-ben ismerkedtem meg itt Szoboszlón. A művésztábor egyik meghívott alkotója volt és éppen a „Neptun városa” c. faliképét festette a gyógyfürdőben. Körülötte legalább egy tucat, a szomszédos presszóból kölcsönkért, fagylaltos kehely, melyekben festékek voltak, az éppen akkor használt rá jellemző pasztellszínek sorakoztak arra várva, hogy végre a mester őket is felrakja a többi szín mellé, ezzel beteljesítve sorsukat. (A poharakat meglátva egy kislány így kiáltott fel „Nézd apu a bácsi fagylalttal fest”) Majd, talán két év múlva, Rácz Gyuri, Gábor Áron utcai műhelyében találkoztunk újra. Ekkor már egy üveg általa oly szeretett vörösbor mellett beszélgettünk, ahogy illik a nagy diófa alatt. Hol van már az a diófa.! Ekkor mondta el hogy pár éve annak, hogy visszaköltözött Párizsból, ezért nem tudott még bekerülni neve a köztudatba de ez csak idő kérdése mondta bizakodva. A tokaji írótábor után, ahová rendszeresen meghívták hazafelé menet mindig felkeresett bennünket.

Joláthy Attila a megközelíthetetlenek közé tartozik, az új divat nem érdekli, a propagandasóderre oda sem figyel. Művészete nem társasjáték, hanem egy ember küzdelme, hogy megértse és megértesse önmagát és a felfoghatatlanul változatos, mégis elképesztően egységes törvényszerűségekre épülő világot. Festészete vallomás, s az elemző stúdiumok eredményeit logikus világossággal közlő értekezés. Joláthy Attila megpróbál rendet teremteni a zűrzavarban. Képein a rend korántsem a kispolgárian szimpla fogalom, leginkább a modern fizikus gondolkodására emlékeztet. Ha a geometriai formáról, alkalmazásáról a síkban és a térben, a lineáris perspektíváról és a sztereometriáról a művész tudja a tudhatót, megálmodhatja a múlt és a jövő ideális városterveinek képi változatát, félszáznál több színnek a formavilághoz illő változataival vagy a tudományos-fantasztikus jövő-álom űrobjektjeit. Ám ez csak a felszíne a dolgoknak. A lényege, hogy egy alkotó ember, szuverén személyiség, következetesen, mit sem törődve, körülötte mások mit, hogyan csinálnak, vall önmagáról, rejtezve, szemérmesen, mindig őszintén. Személyiség és mű fedi egymást. Garanciái egymásnak. Ritka, kivételes, figyelemreméltó a tömegtermelés korában, hogy valaki mer csupán önmaga lenni. Tisztelet és becsülés érte, talán megérthetjük, hogy egyszer akár példa is lehet.

Feltehetően kínos kudarccal járna az az igyekezet, mely Joláthy Attila újabb munkáit a megszokott művészettörténeti skatulyák egyikébe próbálná belegyömöszölni. Több, mint rossz beidegződés, amikor egy művészeti jelenséget mindenáron véglegesen "megnevezni", fogalmilag birtokolni akarunk - ezzel helyettesítve a fáradtságosabb utat, mely maga is alkotóan, a lélek legbelső indíttatásához hasonló természetességgel és "körülményességgel" törekszik egy-egy érzésben, gondolatban, asszociációban megragadni az élő művet. Lehet, hogy mindez mérhetetlenül szubjektív következtetésekre vezet - ám sajátos szempontjai szerint éppúgy egyike a lehetséges és hiteles megközelítéseknek, mint maga a kiindulópontjául szolgáló művészet: nem kíván egyszer s mindenkorra kulcsot adni senki kezébe.

"A teret addig bonyolítom, amíg ebből egy irreálisnak tűnő valóság nem lesz. Vagy fordítva: egy jövőbe mutató térszerkezet, ami az esztétikumon alapul, nyugodtságot kelt, mégis dinamikus. Ezt a kettősséget keresem." (J.A.) Nem hiába. Ez a formában, színben, nemkülönben etikai tartásában, a felületen és szellemében egyszesmind oly végletesen tiszta festészet híven követi alkotója kitűzött tervét. Ezekben a sokatmondó, összetett konstrukciókban Joláthy képes rá, hogy a műszaki termék hideg logikáját ötvözze az ember - komputerrel soha nem pótolható - megérzéseivel, érzékenységével. Jeges szenzibilitás ez. Érett, szuggesztív az ő minden darabja, valamennyi ciklusa. Ez négy évtizedes életmű - benne a párizsi 17 év alkotásaival - a magyar neoavantgárd egyik fehér foltját tünteti el. Modern művészetünk színképe Joláthy Attilával komplettebb lett, gazdagabb.