Feltehetően kínos kudarccal járna az az igyekezet, mely Joláthy Attila újabb munkáit a megszokott művészettörténeti skatulyák egyikébe próbálná belegyömöszölni. Több, mint rossz beidegződés, amikor egy művészeti jelenséget mindenáron véglegesen "megnevezni", fogalmilag birtokolni akarunk - ezzel helyettesítve a fáradtságosabb utat, mely maga is alkotóan, a lélek legbelső indíttatásához hasonló természetességgel és "körülményességgel" törekszik egy-egy érzésben, gondolatban, asszociációban megragadni az élő művet. Lehet, hogy mindez mérhetetlenül szubjektív következtetésekre vezet - ám sajátos szempontjai szerint éppúgy egyike a lehetséges és hiteles megközelítéseknek, mint maga a kiindulópontjául szolgáló művészet: nem kíván egyszer s mindenkorra kulcsot adni senki kezébe.

De többnyire még előzményeket és analógiákat keresünk (és találunk) ahelyett, hogy "szókincsünk" megreformálásának kínálkozó lehetőségeként fognánk fel egy-egy életmű látszólag váratlan "sohanemlátott" fordulatát.

Joláthy Attila művészetéből a közelmúltban eltűntek a sík formák: újabb képein különös, geometrikus-steril formációk lebegnek a térben, de igen szokatlan módon: szinte fizikailag érezzük az alakzatok súlyát és méreteit: valamilyen nehezen meghatározható, de kétségkívül ijesztő fajsúlyú elem alkotja őket; a rendhagyó perspektíva pedig a hatalmas arányokat hitelesíti. Bizonyára a technikai civilizáció magas fokán születtek: elemi formákból épített szerkezetük egyszerre szigorúan logikus és áttekinthető s rafináltan bonyolult munka.

Könnyű lenne a technika igézetében született, a technika apoteozísát hirdető, simulékony neokonstruktivizmusnak elkönyvelni ezt a művészetet, pedig lényegében mond ellent a technokrácia ideológiájának. A komputerek és programok hívőinek szektája, az automatizációtól megváltást remélő vakbuzgók új, rideg mítoszt teremtettek: a racionalizáció és a "bekövetkező események" tervezésének sajátos fantáziájú világát. Ha térben lebegő formáit láthatóan a 20. század végének épületei, szerkezetei és űrobjektumai inspirálták is, Joláthy Attila a technika mítoszával valami egészen mást szegez szembe:a kaland izgalmát. Azt az izgalmat, mely a szívünkhöz közel álló sci-fikben is sokkal inkább ered egyféle közös, misztikusan emberi, ha úgy tetszik: nosztalgikus elvágyódás érzésből, mint az agyafúrt és elkápráztató technikai és tudományos ötletekből.

Nehéz valóságosabb fikciót elképzelni Joláthy Attila kompozícióinál, hiszen belső szükségből teremti meg újra és újra azt a lelkiállapotot, mely - túl az "eljáráson", a "technikán" - esztétikává lesz: egyszerre súlyos és levegő térformációk hordozta formává; elgondolkodtató programot: a civilizáció kultúrává humanizálását hirdetve.