Joláthy felfedezett és kijelölt magának egy őt foglalkoztató szeletet a művészet létezõ világában, és szinte azt mondhatom, hogy ettől fogva minden művészeti megnyilvánulása (ecsetvonása, vonala, színe, konstrukciója, képszerkezete), festői léte erről az egyetlenről szól. Ebben a festészetben a térről, a formáról, szerkezetekről van szó. A tömbszerű, óhatatlanul architektúra-asszociációkat keltő formák között megjelent egy új elem: az üveg. Vagy legalábbis, jobb híján, nevezzük átlátszó üvegtestnek. Képkonstrukcióban minden változatlan maradt, ám ez a látszólag - átlátszólag - apró változás, lehet, hogy egészen új irányba fordítja Joláthy festészetét. A transzparens forma, beleilleszkedve a szigorú, mértani testek rendjébe, bár látszólag teljesen egyező karakter azokkal, kontradikció is. Veszélyes, mint a tükör. Ám Joláthy biztonsággal, derűs természetességgel epítette be ezt az azonos és mégis eltérő elemet. A divatok és korszerűségek változnak, mondjuk Braque-tól máig, s akár akarjuk, akár pedig nem, a következetes életművek újra és újra divatosak lesznek, akár igyekszik ezen a művész, akár nem. Joláthy esetében éppen ilyen pillanat van.