"A teret addig bonyolítom, amíg ebből egy irreálisnak tűnő valóság nem lesz. Vagy fordítva: egy jövőbe mutató térszerkezet, ami az esztétikumon alapul, nyugodtságot kelt, mégis dinamikus. Ezt a kettősséget keresem." (J.A.) Nem hiába. Ez a formában, színben, nemkülönben etikai tartásában, a felületen és szellemében egyszesmind oly végletesen tiszta festészet híven követi alkotója kitűzött tervét. Ezekben a sokatmondó, összetett konstrukciókban Joláthy képes rá, hogy a műszaki termék hideg logikáját ötvözze az ember - komputerrel soha nem pótolható - megérzéseivel, érzékenységével. Jeges szenzibilitás ez. Érett, szuggesztív az ő minden darabja, valamennyi ciklusa. Ez négy évtizedes életmű - benne a párizsi 17 év alkotásaival - a magyar neoavantgárd egyik fehér foltját tünteti el. Modern művészetünk színképe Joláthy Attilával komplettebb lett, gazdagabb.